
Sokan vágyunk arra, hogy végre „önmagunk lehessünk". Mégis, amikor közelebb kerülünk ehhez a gondolathoz, gyakran megjelenik valami belső feszültség, bizonytalanság vagy félelem.
Mintha az önazonosság egyszerre lenne hívogató és ijesztő.
De miért?
Sokan úgy gondolnak az önazonosságra, mint egy állapotra, amit el lehet érni. Valójában inkább egy élő kapcsolat önmagunkkal.
Vannak időszakok, amikor tisztábban érezzük, kik vagyunk – és vannak, amikor elveszítjük ezt az érzést. Ez nem kudarc. Ez emberi.
Az önazonosság nem azt jelenti, hogy mindig biztosak vagyunk magunkban, hanem azt, hogy képesek vagyunk újra és újra visszatérni önmagunkhoz.
Amikor kételkedünk magunkban, gyakran azt hisszük, baj van velünk. Pedig a kétely sokszor éppen annak a jele, hogy valami nem illeszkedik hozzánk igazán.
A belső feszültség nem az ellenségünk. Üzenet. Arra hívja fel a figyelmet, hogy ideje közelebb kerülni ahhoz, akik valójában vagyunk.
Az önazonosság nem magabiztossággal kezdődik, hanem őszinteséggel.
Sokan már egészen korán megtanuljuk, hogy az elfogadás feltételekhez kötött. Hogy akkor szerethetőek, akkor „elég jók" vagyunk, ha alkalmazkodunk.
Ez a tanulás mélyen beépül. Felnőttként pedig gyakran már észre sem vesszük, hogy nem a saját belső iránytűnk szerint élünk, hanem egy régi, tanult rendszer szerint.
A megfelelés ilyenkor védelmet ad – de közben eltávolít önmagunktól.
Amikor önazonosak vagyunk, már nem bújhatunk el szerepek mögé. Nem támaszkodhatunk kizárólag elvárásokra, mintákra vagy arra, hogy „így szokás".
Az önazonosság azt jelenti, hogy vállaljuk:
Ez pedig sebezhetővé tesz. Hiszen ha valóban önmagunkat mutatjuk, fennáll a lehetősége annak is, hogy nem mindenki ért majd meg minket.
Miért olyan nehéz önazonosnak lenni?